Történetek: A várandós alkalmazott és a milliomos
Az angra dos reisi kúria nagyterme ékszerként ragyogott a fényben.
Ez volt az éves nagyszabású jótékonysági vacsora, a szezon legbeszéltebb eseménye.
Üzletemberek, politikusok és hírességek vidáman csevegtek a hatalmas kristálycsillárok alatt, miközben a pincérek pezsgős poharakkal teli tálcákkal mozogtak közöttük.
Köztük volt Amara is, a fiatal alkalmazott, aki alig néhány hónapja dolgozott a házban.
Öt hónapos terhesen is ragaszkodott hozzá, hogy folytassa a munkát, annak ellenére, hogy a fáradtság már látható volt rajta.
Remegő kezei, a homlokán gyöngyöző izzadságcseppek és lassú léptei mind azt jelezték: a teste már nem bírja tovább.
De úgy tűnt, senki sem vette észre. Egészen addig, míg—Csörömp!
A törött üveg éles hangja végigsüvített a teremben. A beszélgetések azonnal megszakadtak, minden szem Amarára szegeződött.
Ő mozdulatlan állt a széttört poharak között. Szemei tágra nyíltak, kétségbeesés tükröződött bennük: pontosan attól félt, ami most történt.
Mielőtt megszólalhatott volna, egy éles hang hasított át a teremben: — „HASZONTALAN!”
Verónica volt az, Hunter Cross, a milliomos ház tulajdonosának jegyese.
Elegáns, öntelt és félelmetes, határozott léptekkel közeledett, fekete ruhája éles fénylő élként csillogott a lámpák alatt.
— „Mondtam Hunternek, hogy hiba volt valakit, mint te, alkalmazni.”
Amara nyelt egy nagyot, próbálta összeszedni magát. — „Sajnálom… én… én—”
— „Fogd be!” — kiáltotta Verónica, oly közel lépve, hogy sarka majdnem hozzáért a kerekedő hasához.
Amara hátralépett, ösztönösen védve a pocakját.
— „Kérlek… ne bánts… már fáj…” — könyörgött remegő hangon.
Az egész terem mozdulatlanná dermedt. Senki sem mert közbeavatkozni.
Verónica felemelte a kezét, készen egy pofonra.
De mielőtt a csapás lecsapott volna, egy mély, határozott hang törte meg a feszültséget:
— „Elég, Verónica.”
Minden fej a hang felé fordult. Hunter Cross közeledett. Magas, tekintélyt parancsoló, arca komoly—de ami igazán feltűnő volt, az a szeme.
Nem harag tükröződött benne. Nem düh.
Csalódás. Verónica próbálta összeszedni magát. — „Drágám, láttad, mit tett ez a lány. Ő—”
— „El vagy bocsátva.”
A terem teljes csendbe borult.
— „Mi?” — nevette hitetlenkedve. „Hunter, ez biztos csak—”
A testőrök azonnal közelebb léptek, amint Hunter intett nekik.
Ezúttal Verónica nem nevetett. — „Nem gondolhatod komolyan! Csak egy egyszerű alkalmazott miatt?”
Hunter nem válaszolt. Nem is kellett. Arcának hűvössége mindent elárult.
Verónica kísérettel hagyta el a termet, még tiltakozva, miközben a vendégek úgy tettek, mintha nem figyelnének—pedig minden apró mozdulatot figyeltek.
Amikor végre csillapodott a zűrzavar, Hunter letérdelt Amara mellé.
— „Fel tudsz állni?” — kérdezte gyengéd, meglepően kedves hangon.
Amara bólintott, bár még mindig remegett, mint a levél. Óvatosan segített felállni, mintha félne, hogy még jobban megijeszti.
— „Orvoshoz kell menned,” mondta lágyan. „És… biztonságos helyre.”
Amara zavartan nézett rá.
— „Uram… miért? Én nem vagyok senki az Ön számára.”
Hunter egy pillanatra habozott. Sötét szemeiben ott volt valami, amit el akart rejteni.
— „Nem szabadna figyelmen kívül hagyni. És… senki sem beszélhet veled így.”
Amarát egyszerre öntötte el a megkönnyebbülés és a félelem. Félelem attól, mit jelenthet mindez.
Mert az az este, amely megaláztatással és fájdalommal kezdődött, végül egy titkot rejtett, amely mindkettőjük sorsát megváltoztathatta—egy titkot Hunter múltjáról, a valódi okról, amiért csendes haragja ilyen erős volt… és miért nem tudta levenni a tekintetét Amaráról.
