AZ ASSZONY A HALVÁNY UTCALÁMPA ALATT: AMIKOR AZ ELVESZTETT FELESÉG HANGJA ÚJRA FELHANGZOTT AZ ÉJSZAKÁBAN
Másnap Michael teljesen egyedül tért vissza arra az utcára.
Nem szólt senkinek. Sem Ethannek, sem az asszisztenseinek, sem azoknak az embereknek, akik addig percről percre irányították az életét.
Ez már nem üzlet volt. Nem pénz. Nem hatalom. Hanem valami régi, fájdalmas és befejezetlen.
Nappali fényben a város elveszítette az éjszakai csillogását.
A luxus eltűnt, helyét hideg beton és szürke csend vette át. Michael még azelőtt kiszállt az autóból, hogy a sofőr teljesen megállt volna.
Az utca pontosan ugyanolyan volt. Szűk, néptelen és elfeledett.
A régi pékség kopott napellenzője alatt pedig ott ült Olivia. Vagy inkább annak az árnyéka, aki valaha volt.
Összehajtogatott kartonlapokon ült, lábait maga alá húzva, miközben gondosan eligazította a takarót a babakocsiban fekvő plüssmackón.
Olyan gyengéden beszélt hozzá, mintha valódi gyermek lenne.
Michael megtorpant. Úgy érezte, ha még egy lépést tesz felé, összeomlik minden, amiben az elmúlt években hitt.
Mégis közelebb ment. — Olivia…
A nő nem reagált. — Olivia.
A keze egy pillanatra megállt, majd tovább simította a takarót.
— Nem szereti a hideget — suttogta halkan. — Ilyenkor szomorú lesz.
Michael szája kiszáradt. — Liv… én vagyok az.
Olivia lassan felemelte a fejét.
A tekintete találkozott Michaelével, de semmi nem tükröződött benne. Sem öröm. Sem fájdalom. Sem felismerés. Csak üres idegenség.
— Ne álljon ott — mondta kedvesen. — Ott erősebben fúj a szél.
Michael szívében valami darabokra hullott.— Nem emlékszel rám?
Olivia sokáig nézte őt. Zavartan. Mintha próbálná összerakni egy rég elveszett álom darabjait.
Aztán halkan megszólalt: — Maga nagyon fáradtnak tűnik…
Ennyi maradt. Semmi emlék. Semmi közös múlt. — Michael vagyok — mondta óvatosan.
— Michael… — ismételte Olivia halkan, mintha a név valahol mélyen még visszhangozna benne.
Michael közelebb lépett. — Tudom, hogy emlékszel.
Olivia azonban hirtelen magához húzta a babakocsit. — Ne. Felébreszti őt.
Attól a naptól kezdve Michael minden reggel visszatért hozzá. Mindig egyedül.
Ételt vitt neki. Vizet. Tiszta takarókat. Olivia csendesen elfogadta őket, de mindig először a plüssmackót „gondozta”, mintha valóban élne.
A negyedik napon Ethan is vele tartott.
— Engem biztosan felismer — mondta halkan.
Amikor odaértek, Olivia éppen egy altatódalt dúdolt maga elé. — Anya? — kérdezte Ethan remegő hangon.
Olivia lassan felé fordult.
Valami megváltozott az arcán. Mintha a lelke hamarabb felismerte volna a fiút, mint az emlékei.
— Az én… kisfiam? — suttogta alig hallhatóan.
Ethan könnyek között bólintott. Egy rövid pillanatra úgy tűnt, minden visszatérhet.
Aztán Olivia tekintetét elöntötte a rettegés.
— Nem! A gyermekem itt van! — kiáltotta pánikba esve, és görcsösen magához szorította a babakocsit.
Aznap éjjel Michael megszállottan kutatni kezdett a régi kórházi akták között.
És végül megtalálta az igazságot. Olivia túlélte a balesetet. De súlyos fejsérülést és teljes emlékezetvesztést szenvedett.
Eltűnt az egészségügyi rendszer útvesztőjében… majd végül az utcára került.
Másnap Michael mentősökkel tért vissza.
Olivia rémülten ellenkezett. Azt hitte, el akarják szakítani tőle a „gyermekét”.
Csak akkor nyugodott meg, amikor Ethan megfogta a kezét, és megígérte neki, hogy nem hagyja magára.
Hosszú hetek teltek el kezelésekkel és terápiával.
Voltak napok, amikor Olivia felismerte Ethant. Máskor teljesen elveszett a saját képzeletében.
Aztán egy este Michael belépett a kórterembe, és megdöbbenve látta, hogy a babakocsi üresen áll az ágy mellett.
Olivia az ablaknál ült. — Emlékszem — mondta halkan.
Felidézte a balesetet. A jeges vizet. Azt a pillanatot, amikor azt hitte, Ethan meghalt.
Michael közelebb lépett hozzá, de Olivia hirtelen az ablak sötét tükrére meredt.
— Maga is látja őt? — kérdezte suttogva. — A nőt a babakocsival…
Michael ösztönösen odanézett.
És egyetlen rövid másodpercre meglátott egy alakot az üveg tükröződésében.
Egy nőt, aki lassan ringatta a babakocsit. A következő pillanatban az alak eltűnt.
Aznap éjjel a biztonsági kamerák felvétele valami lehetetlent rögzített: egyetlen képkockán két teljesen egyforma Olivia ült a szobában.
Másnap reggel Olivia nyomtalanul eltűnt.
Csak a plüssmackó maradt utána, gondosan a régi takaróba burkolva.
És valahol a város sötét utcáin, a villódzó lámpák alatt egy nő még mindig egy babakocsit ringatott.
Csakhogy most már… talán nem is Olivia volt az.
